Wild Card Kör – Értékelő
Green Bay Packers – Chicago Bears 27-31
Két teljesen ellentétes félidőt láthattunk, amelynek az lett a vége, hogy egy agyonnyert meccset sikerült elveszíteni, hasonlóan az alapszakasz chicagói kirándulásához. A csapat szezonja ezzel véget ért.
A meccs
A hazaiak kezdték a meccset, és viszonylag könnyedén át is mentek a pályán, míg végül a red zone-ban sikerült őket megállítani, így csak mezőnygólt szereztek. A folytatás aztán álomszerűen alakult: TD egy szép drive végén, interception (tegyük hozzá, mivel negyedik kísérlet volt, ha Carrington Valentine csak leüti a labdát, akkor közel 30 yardot nyert volna a csapat), TD egy újabb hosszú drive végén, megállított negyedik kísérlet. Az ezt követő drive picit már döcögött, de negyedik kísérletre Jordan Love passzával Christian Watson beszaltózott az endzone-ba – csakhogy közben kiütötték a kezéből a labdát. Szerencsére az nem pattant ki és Romeo Doubs szedte össze, akinek a jutalma az lett, hogy a következő negyedik kísérletre ő kapta el Love passzát.
A Bears negyedik kísérletét ismét sikerült aztán megállítani, így a végén volt még idő pár gyors játékra, és Brandon McManus próbálkozhatott 55 yardról. Elsőre be is rúgta, csakhogy közben a Bears időt kért, az ismétlés pedig kimaradt, így 21-3-mal fordultunk a második félidőre.
Ami aztán már teljesen más képet mutatott. A harmadik negyedben a támadósortól összesen három puntot láttunk, de a védelem még tartotta magát: a Bears előbb egy FG-t szerzett, majd Karl Brooks nyomásgyakorlása után (megint csak negyedik kísérletnél) TyRon Hopper lehúzta Caleb Williams passzát.
A negyedik negyedet megint mezőnygóllal kezdte a Bears, de a támadósor továbbra sem akart beindulni, Williams pedig hozta a szokásos negyedik negyedes játékát és sorra találta meg az üres elkapókat. A drive végül TD-vel zárult, erre azonban végre tudott a Packers is válaszolni: Love néhány szép passza után Matthew Golden is megszerezte első TD-jét – McManus viszont kihagyta az extra pontot.
A következő drive-ban, 4&8-nál kezdhettünk kicsit reménykedni, Williams azonban lehetetlen helyzetben, akrobatikus mozdulattal megtalálta Rome Odunze-t, majd ez a drive is TD-vel és sikeres kétpontossal zárult, azaz három pontra csökkent az előny.
Az újabb Packers-drive egy 44 yardos mezőnygól-kísérletig jutott – McManus azonban ezt is kihagyta, így a Bears minimum az egyenlítésért támadhatott. Ezt túl is teljesítették, alig egy perc alatt TD-t szereztek, ami az elhibázott rúgások miatt azt jelentette, a Packersnek is így kellene válaszolni. Próbálkozott is a támadósor, jött azonban egy fontos drop (részleteket ld. később), majd a center is megsérült.
Így is volt némi esély: 20 másodperccel a vége előtt pár centi hiányzott, hogy Love újabb pazar labdáját Watson behúzza, de nem sikerült. Az utolsó playben pedig egy rossz snap után már már csak kétségbeesett improvizálásra volt lehetőség.
Összefoglaló:
Pozitívumok
A pozitívumok listáját kezdjük az első félidős offense-szel. Matt LaFleur kiváló gameplant rajzolt fel, ami jól épített a csapat erősségeire és a Bears védelmének gyengeségeire, így magabiztosan, szebbnél szebb játékokkal haladt előre a csapat és szerezte sorra a touchdownokat.
Ehhez persze kellett Love kiváló játéka is. Az irányító 323 passzolt yarddal és 4 TD-vel zárta a meccset, nulla eladott labda mellett. A harmadik negyedet leszámítva (erről bővebben később), sorra osztogatta a jobbnál jobb labdákat. A passzpontossága ugyan nem volt magas, de abba beleszámított legalább három drop és 4-5, nyomás miatt kidobott labda is. Mindenesetre az egész fordulóban övé volt a legjobb EPA mutató (expected points added, szakértői konszenzus szerint az egyik legjobb mutató az egyéni teljesítmények megítélésére) az irányítók között, még az emberfelettit játszó Josh Allent is megelőzve. Tudjuk, látjuk a kommentekből, hogy még mindig vannak, akik nem kedvelik őt, szakértői körökben viszont már egyöntetű a vélemény: a csapatnak ismét megvan a franchise irányítója.
Ki kell emelni ezúttal az elkapókat is, elsősorban Romeo Doubst (8 elkapás, 124 yard, TD) és Matthew Goldent (4/84/TD). Utóbbi első NFL-touchdownját egy egészen elképesztő játékkal szerezte meg, ahol négy (!) szerelési kísérletet rázott le, de ezen kívül is fontos elkapásokat mutatott az utolsó negyedben.
Még egy embert lehet kiemelni a támadósorból, méghozzá a Zach Tom sérülése miatt jobb tackle-t játszó Jordan Morgant, aki 49 passzblokkoló snapben összesen egyetlen siettetést engedett. Morgan korábban guardként felemásan játszott, tackle-ként viszont kifejezetten jól, és mivel eredeti pozíciója LT, könnyen lehet, hogy jövőre őt látjuk majd ott a kezdőben.
Az első három negyed védekezését is lehet dicsérni. Ugyan engedte a csapat a yardokat, de fontos pillanatokban labdákat szerzett, sorra állította meg a negyedik kísérleteket, nyomás alatt tartotta Williamst (összesen 20 pressure-t lehetett feljegyezni 54 dropbacknél), és mindössze hat pontot engedett három negyeden át. Ebben szokás szerint kulcsszerepe volt Edgerrin Coopernek és Xavier McKinney-nek – némi meglepetésre most a safetyk közül ő játszott közelebb a line of scrimmage-hez és nem Evan Williams, és ezt több passz breakuppal hálálta meg.
Ki kell emelni még egy, korábban inkább csalódást okozó játékost: Lukas Van Ness sok sérüléssel bajlódott az egész szezonban, mostanra végre felépült, és ahogy a szezon elején is, komoly fejlődés jeleit mutatta. Ő volt a legjobb a védőfalban: négy siettetés és két QB hit mellett egy strip sacket is összehozott (bár a fumble-re az OT vetődött rá).
Negatívumok
Volt azonban sajnos nem kevés negatívum is. A harmadik negyed leolvadásával kell kezdenünk, amelyben a játékhívások komoly szerepet játszottak.
Itt azonban el kell oszlatnunk két tévhitet, ami sokszor felmerült a kommentekben. Az egyik, hogy LaFleur nem tud meccs közben változtatni, ha nem működik az eredeti elképzelés. Most ebben valóban volt igazság, általánosságban viszont egyáltalán nem igaz. Az előző szezonokban rendszeresen kiemelte több szakértő, hogy a Packers az egyik legjobb az úgynevezett half-time adjustmentekben, és idén is volt arra példa, hogy kiváló második félidei játékkal fordított a csapat, vagy nyert meg viszonylag simán egy korábban szoros meccset (ld. pl. a Steelers ellenit) – csakhogy a szurkolói emlékezet ezeket kevésbé őrzi meg.
A másik pedig, hogy LaFleur túl konzervatív volt – pont az volt az egyik baj most, hogy nem volt az. Való igaz, a középső futások egyáltalán nem működtek, de a négy, punttal végződő drive-ban összesen volt négy futókísérlete a csapatnak, ami egyáltalán nem sok, ennyire a balansz miatt szükség is van, sokkal több volt a passz. A baj azzal volt, hogy LaFleur több drive-on keresztül továbbra is hosszabb passzjátékokat hívott, pedig konzervatívabb hívásokkal, gyors, rövidpasszos játékokkal talán jobban lehetett volna ekkor haladni és égetni az időt. Az első félidőben jól működtek ezek a hosszabb passzjátékok, de a szünet után nem. Ezekben a játékokban ugyanis olyanok az elkapók útvonalai, hogy lassabban játsszák magukat szabaddá – Love-nak viszont egyáltalán nem volt ideje passzolni.
Ennek oka azt volt, hogy a Bears a szünetben más védekezésre állt át: akit lehetett, felküldtek a line of scrimmage-re, ezáltal nem csak a futást korlátozva, hanem komoly nyomás alá helyezve az irányítót, akinek sokszor egy másodperc után már az arcában voltak – amikor még senki nem lehetett szabadon, és checkdown opció sem volt. Ez eredményezte, hogy Love kétszer is intentional grounding büntetést kapott – miközben korábban egész NFL karrierje során összesen egy ilyenje volt.
Ezekért a hívásokért valóban lehet hibáztatni LaFleurt, aki aztán próbált is változtatni, trükkös játék is volt (a passz a hatodik falembernek, Darian Kinnardnak, ami majdnem katasztrofálisan sikerült, de a Bears-védők nem tudták összeszedni a fumble-jét), és több lett a screen, amely jó fegyvernek is bizonyult, ld. Golden touchdownja. Csakhogy közben elment egy negyed, a rengeteg időt a pályán töltő védelem pedig egyre jobban fáradt.
A másik, ami miatt mindenképp lehet LaFleurt hibáztatni, az a time management. A csapat két időkérést is elvesztegetett: az első után ráadásul olyan zavar volt a pályán, hogy delay of game büntetés jött (ezt követte a kihagyott FG), a másodikra meg azért volt szükség, mert a védelem elrontott egy cserét és 12-en lettek volna a pályán. Amellett is lehet érvelni ráadásul, hogy rosszkor kérte ki az utolsót, ott egy spike-nak több értelme lett volna. Így pedig a végén már kapkodni kellett.
Visszatérve a nagy nyomásra a második félidőben: volt már, hogy ilyesmivel próbálkoztak az ellenfelek, volt, hogy bejött (ld. Browns, Panthers), máskor viszont nem. Ez mindig a támadófal teljesítményén múlik, ami sajnos a második félidőben gyakorlatilag összeomlott. Morgan mellett ugyanis hiába játszott Aaron Banks jól, Sean Rhyan pedig elfogadhatóan, az eddig megbízható Anthony Belton már komoly gyenge pont volt, Rasheed Walker pedig egyenesen az utóbbi évek egyik leggyengébb meccsét játszotta. Sok volt az elváltás, és fájóan sokszor verték meg őket kettőjüket egy az egyben. Mindketten 6-6 nyomást engedtek, miközben az egész csapat 17-et (49 dropbackből) – ennek túlnyomó többségét a második félidőben.
A támadófalban még egy negatívumot ki kell emelni: Sean Rhyan sérülését. Rhyan elég megbízhatóan pótolta Elgton Jenkinst, amikor azonban a végén kidőlt, az utolsó snapekre annak a Lecitus Smith-nek kellett beállnia helyette, aki talán még életében nem gyakorolta Love-val a labdafeladást. A backup center ugyanis Jacob Monk lenne – ő viszont korábban megsérült egy special team playben. Így aztán nem is olyan meglepő, hogy az utolsó játékban rossz volt a snap, Love csak nagy nehezen szedte össze, az improvizált játék pedig nem vezetett eredményre.
Meg kell említeni az elejtett passzokat, amelyek közül egy volt különösen fájó: Jayden Reed a végén nem kapta el Love átadását. Pedig a labda pontos volt, Reed kellően elszakadt: ha nem ejti el, 50 másodperccel a vége előtt nagyjából a 20-25 yardosról jöhetett volna a csapat, és még egy időkérés is megvolt ekkor. Egész más lehetett volna a végjáték…
A negatívumok közé kell sorolni a védelem negyedik negyedes összeomlását is. Az ő mentségükre azért meg kell említeni, hogy ebben komoly szerepet játszott Edgerrin Cooper sérülése: nyugodtan mondhatjuk, hogy Parsons és Wyatt után a négy legfontosabb játékosból már a harmadik esett ki (McKinney a negyedik). Ezt kevés csapat bírná el, ráadásul ekkorra már nagyon fáradt is volt az egység, hiszen a megállt támadósor miatt rengeteg időt kellett a pályán tölteniük. Azt is meg kell azért jegyezni, hogy már előtte is engedtek nagy játékokat, ami nem volt jellemző korábban, de akkor még ellensúlyozták a labdaszerzésekkel. Az utolsó negyedben viszont egyenesen hat (!) 20 yardosnál hosszabb játékot engedtek – máskor több meccs alatt hoztak ennyit össze az ellenfelek.
Mindezek ellenére is nyerhető volt a meccs, de ismét ott volt a csapat egyik legnagyobb ellenfele: a saját special team.
Kezdjük a kisebb hibákkal: gyakorlatilag egyetlen értékelhető visszahordás volt, Josh Jacobsé (!) a negyedik negyedben, de ő is fumble-t vétett a végén – még szerencse, hogy sikerült összeszedni a labdát. Jacobsnak egész karrierje során ez volt az első visszahordása, de állítólag ő állt elő a héten azzal, hogy szívesen megpróbálná. Meg is kapta a lehetőséget, ha már másnak nem ment.
A visszahordások levédekezése sem ment jól, a harmadik negyedben engedett 37 yardos punt return például kifejezetten fájó volt. Azt meg, hogy a Bears utolsó extra pontjánál csak 10 védő volt a pályán, említeni is alig érdemes.
De a végére hagytuk azt, amire nincs mentség, ez pedig Brandon McManus játéka. Ő ugye már a szezon első felében is bizonytalan volt, de akkor sérüléssel küzdött. A helyére beálló Lucas Havrisik ugyan csapatrekordot döntött 61 yardról, de aztán ő is hibázgatott, ráadásul az edzéseken sem volt az igazi (nem véletlen, hogy nem kapott máshol lehetőséget). Így aztán a felépülése után McManus visszakerült a csapatba, és a régi önmagát idézte – a mostani meccsig.
Az első félidő végén kihagyott 55 yardos rúgás még megbocsátható, messze volt, kavargott a szél, és a snap se volt tökéletes, bár azt Daniel Whelan megmentette. A negyedik negyed rontásai ugyanakkor megmagyarázhatatlanok. Ha csak a kihagyott extra pont bemegy, akkor a végén elég lett volna egy mezőnygól az egyenlítéshez és hosszabbításhoz. Nem beszélve arról, hogy ha pedig az ezen a szinten rutinfeladatnak számító 44 yardos próbálkozást nem rúgja mellé, akkor a végén egy FG a győzelmet jelentette volna…
Összegzés
Így zárásképpen annyit lehet elmondani, hogy Rich Bisacciának mindenképp mennie kell. A liga legjobban fizetett ST edzőjeként ismét bottom 5 egységet sikerült összeraknia, amely fontos pillanatokban mondott csődöt.
De mellette az OL edző, Luke Butkus állása is veszélyben van. Évek óta a leggyengébb játékot nyújtotta idén az egység, mindössze 21. lett a PFF-nél passzblokkolásban a tavalyi harmadik hely után, ez több mint egy évtizede a leggyengébb teljesítmény. Ilyen szintű visszaesésre a sérülések sem jelentenek mentséget, hiszen ezek benne vannak ebben a sportban, és a korábbi években sikerült is leküzdeni őket.
Matt LaFleur azonban, bár sok szurkoló követeli a távozását, minden bizonnyal marad. A játékosok kiálltak mellette, a szerződése még egy évre szól, hamarosan kiderül, hogy Ed Policy elnök meghosszabbítja-e most, vagy vár vele még egy kicsit.
Az viszont biztos, hogy több poszt erősítésre szorul, fontos játékosok szerződése jár le, és nem sok hely van a fizetési plafon alatt. Éppen ezért, van rá esély, hogy több korábbi kulcsjátékos is távozik, hogy némi cap felszabaduljon.
Érdekes offseason elé nézünk, az biztos.
Kommentek